Emigráns napló – 2023. január 8., vasárnap
Vannak zsarnokok, akik nem ismernek mértéket, úgy vélik, nekik mindent lehet, a sok hízelgéstől pedig abban a hiszemben élnek, hogy mindenki szereti őket. Az ókorban is sok ilyen ember élt, az egyik közülük a makedón I. Démétriosz, közkeletűbb nevén Démétriosz Poliorkétész. Hősünk Antigonosz Monophthalmosznak, a legendás Nagy Sándor hadvezérének a fia volt, s apja társuralkodóként vette maga mellé, amikor Sándor halála után hadvezérei szétosztották maguk között Alexandrosz birodalmát.
Démétriosz nem volt tehetségtelen ember, hadvezérként számos jeles tettét örökítette meg a történetírás, Poliorkétész, azaz Városostromló melléknevét se érdemtelenül kapta. Hogy miként sikerült 
Athént elfoglalnia, abba most ne menjünk bele, bonyolult történet, a lényeg az, hogy Athén az apját és őt a város felszabadítójaként ünnepelte. Antigonosz azonban nem volt a helyszínen, Démétriosz így egyedül aratta le a hála gyümölcseit. S mivel közel sem volt olyan szilárd jellem, mint az apja, hamar elszaladt vele a ló.
Mondjuk ebben az athéniak is ludasak, mert a talpnyalók egymást túllicitálva kezdték isteníteni Démétrioszt, és ezt szó szerint kell érteni. Egyesek odáig mentek, hogy egyedül Démétrioszt tartották az igazi istennek, aki „Poszeidóntól és Aphroditétól származik, szépségben messze kiemelkedik mind közül, és jóakaratában mindenkit magához ölel.” Mi tagadás, Démétriosz alaposan ki is használta a gerinctelenek ajnározását, idejét hatalmas orgiákkal töltötte, s lassan azt hitte, neki mindent szabad. A végzetes hibát akkor követte el, amikor hatalmi tébolyában valóságos bordélyházat csinált a görögök egyik legszentebb templomából, az athéni Parthenónból.
A Parthenón megbecstelenítését nem felejtették el az athéniak, s amikor nem sokkal ezután Démétriosz egy vesztett csata után vissza akart menekülni a városba, az athéniak egyszerűen nem engedték be. Az eset kapcsán Plutarkhosz – aki a Párhuzamos életrajzokban Marcus Antoniusszal állította párba – ezt írta: „Valóban úgy látszik, hogy a népnek a királyok és uralkodók iránti jóakaratára a tisztelet túlságba vitt megnyilvánulása a legsilányabb bizonyíték…” Majd alább így folytatja: „Sok igazság van abban, hogy a népek azokat gyűlölik leginkább, akik a tiszteletmegnyilvánulásokat mohón és tüntetőleg sietnek elfogadni, bár a nép azt csak kedve ellenére adja meg”.
De hogyan is gondolta ez a szerencsétlen Démétriosz, hogy őszinte az athéniak hízelgő szeretete, amikor például egyszer amolyan különadót vetett ki rájuk, majd a befolyt 250 talentumot szétszórta a csókosai között, hogy a szeretői szappant és kozmetikumot vehessenek az éhező athéniaktól elvett pénzből.
Démétriosz élete végéig nem változott meg, gyönge jellem maradt utolsó lehelletéig. Amikor végső csatáját is elvesztette, megadta magát Szeleukosznak, aki nem ölette meg, hanem fejedelmi körülmények között háziőrizetben tartotta a haláláig. Démétriosz pedig bánatában még jobban belevetette magát az élvezetekbe, s Plutarkhosz 
szerint a mértéktelen tivornyázás okozta a halálát 55 évesen.
Plutarkhosz – akit persze azóta se olvasnak a zsarnokok – életrajza vége felé felteszi a nagy kérdést: „Ugyan milyen cél is űzheti az ostoba királyokat, a gonosz és esztelen szenvedélyek rabjait háborúik és veszedelmeik közepette, amikor az erény és a jóság helyett csak a fényűzésre és a gyönyörre van gondjuk, pedig sem a gyönyört, sem a fényűzést nem tudják igazán élvezni?”
