Tegnap a hőség kapcsán a víz, pontosabban az afrikaiak tisztálkodási szokásai kerültek szóba, most Julius Tomasovce barátom a víz fontosságáról mesélt érdekes dolgokat – persze a harmadik világra fókuszálva.
A barátom elmondta, hogy a fejlődő országokban az egyik legnagyobb kincs az ivóvíz, az arra vetődő európai kalandor jó, ha tisztában van ezzel. (Az autós utazónak a másik bespájzolandó folyadék a benzin, de erről majd máskor.)
Nos, a barátom már kezdő utazó korában is tisztában volt az ivóvíz fontosságával, ám míg saját bőrén nem tapasztalta, hogy ez nem tréfa dolog, hajlamos volt azért kicsit lazán kezelni a problémát. Alapszabály: Afrikában autóval kellő mennyiség üzemanyag és ivóvíz nélkül el se induljunk. Mert arrafelé nem úgy van, hogy kinézzük a térképen az uticélt, és ha az mondjuk 100 kilométer, akkor rászámolunk kényelmesen 3-4 órát, mert az alapból is borzasztó útviszonyok lehetnek katasztrofálisak is, ráadásul Afrikában mindig történhet valami.
Egyszer például Ugandában – még a GPS kor előtti időkben – úgy járt, hogy éppen az útirány távolában feltűnt egy elefántcsorda, és abba még a zöldfülű kalandor sem hajt bele, így gondolta, kikerüli őket, és majd utána visszatér az útra. Az ám, de mire szép nagy ívben – több kilométeres sugarú körben – kikerülte az állatokat, és vissza akart volna térni az útra, nem volt út alatta. És hát ugye a barátom nem egy Bear Grylls, úgyhogy mire elvergődött Kigumbába, lement a nap.
De visszatérve a vízre. Célszerű, ha az ember számít rá, hogy a 4 órás útból 8 órás lesz, és Afrikában melegebb van, mint a Baross téren. A mauritániai Ayoun el Atrous és Kubanni között kábé 100 kilométer a távolság, úgyhogy a barátom kényelmesen 3 órás úttal számolva vitt három palack ásványvízet az útra. Nem akarom ragozni a dolgot, az utazást egy lerobbant kamion és homokvihar is színesítette, úgyhogy a háromórás út 5. órájában elfogyott a barátom víze.
Afrikában valahogy jobban megszomjazik ember. Nehéz ezt megértenie annak, aki Pesten a 30 fokos kánikulában a Rottenbiller utcából is literes palack vízzel indul el a Nagykörútra, mert Mauritániában 48 fok van, és ha nincs homokvihar, akkor is állandóan tele van az ember szája forró homokkal, úgyhogy muszáj öblíteni.
Száz szónak is egy a vége, a barátom a hátralévő 20 kilométeres út másfél órájában víz nélkül volt, és bár ez első hallásra nem tűnik nagy időnek, bizony szegényt halálfélelem kerítette hatalmába. Vezetés közben nem tudott semmi másra gondolni, csak az ivásra, megfájdult a feje, égett a szeme, zsibbadtak a végtagjai, komolyan azt hitte szegény feje, hogy ott pusztul.
Szerencsére nem így történt, elvergődött Kubanniba, az első közkútnál kiszédült a Toyotából, és leitta magát a sárga földig. Aztán pihent 10 percet ülve egy fa árnyékában, és az autóhoz visszatérve szomorúan konstatálta, hogy az anyósülésről eltűnt egy sporttáskája. Persze semmi fontos nem volt benne, Afrikában iratokat, pénzt a kocsi csomagtartójának leghátuljában lévő táska legalján kell tartani, de az se garancia semmire. Ám mégis bosszantotta a dolog, úgyhogy gondolta, a stresszt oldandó iszik egy sört is – mégis a vízivás nehogy valami szövődményt hagyjon maga után a szervezetében -, ezért aztán betért a közeli kocsmába.
És lám mit vett észre azonnal az egyik szék lábánál? A sporttáskáját. Kérdezi a derék helyi figurát, hogyan és miként, de az felháborodottan kérte ki magának: egy pasas hozta be ide a sporttáskát, és megkérte, vigyázzon már rá, míg elszalad valahová, és ő ugye rendes, becsületes ember, megígérte, hogy vigyáz a cumóra.
A barátom persze nem kapta vissza a táskáját, viszont legurított két üveg hideg sört, és megfogadta, bármennyire is nem szereti, ezentúl karton víz nélkül be se ül a kocsiba. Persze ahogy szokta, nem tartotta be, úgyhogy póruljárt Mongóliában is. De erről majd máskor.
