A karantén 25. napja, 2020. április 10., péntek. Bár itt vidéken csak egy egészen kis alapcsomagnyi magyar tévénk van, de elég is, van, hogy napokig be se kapcsoljuk. Nekem persze itt a tablet a netes tévék garmadájával, úgyhogy a világ híreiről sem maradok le, és a zenét sem kell nélkülöznöm. Most azonban tengernyi időnk van, s mivel húsvét idején a tévék gyakran adnak a Jézus életéhez kapcsolódó filmet, körbenéztem. Rá is akadtam egy 
olasz filmsorozatra, ami Henryk Sienkiewicz Quo vadis című világhírű regényének feldolgozása. Az első két rész ment le pénteken, s meglepően jó.
Gondolom a történet közismert, és Oscar-díjas amerikai film is készült belőle, úgyhogy a sztori ismertetésétől tekintsünk el. Inkább arról, hogy ebben az olasz sorozatban Nero császárt Klaus Maria Brandauer alakítja, s igazán remek. Pont annyira őrült, amennyire Nero volt az. Nero évszázadok óta a keresztény történetírásnak hála a megveszekedett gonosz megtestesítője, de a kép árnyaltabb.
Kezdjük ott, hogy Nero művelt ember volt – fiatalon a híres filozófus, Seneca tanította, aki a császár mellett állt később is -, s uralkodása kezdetén számos üdvös intézkedést hozott, megerősítette például a senatus tekintélyét, visszaadta Görögország szabadságát, és békét teremtett a Keleten. Később azonban egyre sötétebb rémuralmat vezetett be Rómában, mégis rendkívüli népszerűségnek örvendett a nép körében. Ennek az volt az oka, hogy áldozatait elsősorban az előkelők, a gazdagok soraiból választotta, s ezt némi kaján kárörömmel nyugtázták a szegények. Az se nagyon rázta meg a népet, hogy a saját anyját is megölette, mert Agrippina is ritka gonosz fúria volt, s azon is csak kuncogtak, hogy erkölcstelen felesége, a kacér boszorkány, Poppaea hasából részegen kirúgta a gyereket.
Nerót az utókor sokszor gúnyolta betegesen zsarnoki természetével ellentétes lírai alkata miatt, pedig minden bizonnyal tehetséges költőnek számított, szívesen énekelt, és kortársai szerint nem volt rossz hangja. Művészi ambícióit később főként akkor említették fel, amikor a szemére hányták, hogy felgyújtotta Rómát, és a lángokban gyönyörködve verseket szavalt. Ez azonban csak félig igaz, a 64-ben tombolt római tűzvész kitöréséhez semmi köze nem volt, igaz, megrendülésében tényleg felidézett egy odaillő versszakot. Költői hajlamait különben jelzi, hogy amikor az életére törő merénylők elől sarokba szorítva öngyilkosságra készült, halála előtt is egy Homérosz-sort idézett.
Nero rossz hírét – mint említettem – a keresztény történetírók keltették, akik pediglen azért gyűlölték az emlékét, mert a nagy római tűzvésszel a keresztényeket vádolta meg, és sokakat kivégeztetett közülük. Nero holttestét sietve elégették, s mivel a holttestét nagyon kevesen látták, később az a hír terjedt el, hogy valójában nem is halt meg. Több ál-Nero is 
felbukkant, akik a megmenekült császárnak adták ki magukat, és így akartak a nép kegyeibe férkőzni. Ha annyira gyűlölték volna, nyilván senki nem akarta volna Nerót megjátszani.
A filmben Petronius is jelentős szerepet játszik, holnap talán róla is mesélek majd. És nagyon kíváncsi vagyok a pár hete meghalt Max von Sydow-ra, aki Pál apostolt alakítja, de még nem tűnt fel a filmben.
