A karantén 29. napja, 2020. április 14., kedd. Ma nagyon nem voltam jól. Nem, nem a vírus. Egyrészt tartom a karantént, nem találkozom senkivel, s már kellő ideje vagyok bezárva ahhoz, hogy leteljen a lappangási idő. Másrészt a tünetek nem is hasonlítanak arra, amit mostanában mindenhol olvasni. Ez ilyen általános levertség inkább, Erika megmérte a lázamat is, de még csak hőemelkedésem sincs. De nem éreztem jól magam egész nap.
Olvasgattam, lustálkodtam, még híreket is hallgattam. El is gondolkodtam kicsit azon, vajon mire való egy embernek a korlátlan hatalom, ha minden felelősséget elhárít magától? Egy király viselkedjen királyként, az ókori Rómában a diktátor nem mutogatott a quaestorra, ki is röhögte volna mindenki.
A diktátor szó – mint szinte minden időtálló kifejezés – a latinból jön, a dictator intézményét ugyanis az ókori Róma vezette be. A köztársasági Róma – tegyük hozzá gyorsan -, amikor a dictator a demokratikus berendezkedés része volt, úgyhogy nem sokban hasonlított a mai önjelölt diktátorokra. Egyrészt az ókori Rómában a dictatort a
szenátus javaslatára nevezte ki a consul, méghozzá fél évre. Fél évig azt csinált, amit akart, az ő szava volt a törvény, ám korlátlan felhatalmazása fél év után akkor is megszűnt, ha a rendkívüli veszélyhelyzet nem múlt el, s ez ellen egyetlen dictator sem ágált. Előfordult persze, hogy fél év nem volt elég – kivált háború idején -, s ekkor meghosszabbították a dictator mandátumát, de sosem kapott senki időkorlát nélküli felhatalmazást. De mondom megint, Róma a köztársaság idején demokrácia volt.
Az ókori dictatorok abban is különböztek a maiaktól, hogy szinte kivétel nélkül rátermett emberek voltak, és ezt nem ők állították magukról, hanem mások mondták róluk, ezért választották őket dictatorrá. Sok dictator egyáltalán nem vágyakozott a korlátlan hatalomra, a legjobb példa erre a kétszer is megválasztott Cincinnatus, akit az eke szarvától szólítottak a haza szolgálatára – ahogyan azt a Macskafogó című rajzfilmből is tudhatjuk. Az első esetnél Liviusnál ez olvasható a kezdeti lépésekről: “A római nép államának egyetlen reménysége, 
L. Quinctius, négy hold földjét művelte a Tiberisen túl, … éppen árkot ásott, egy ásónyélnek nekifeszülve, vagy szántott, annyi bizonyos, hogy néminemű mezei munkával foglalatoskodott, amikor a követek, kölcsönös üdvözlések után megkérték: öltse fel tógáját, s mind a maga, mind az állam javára, hallgassa meg a senatus megbízását.”
Cincinnatus nem félkegyelmű akarnok, hanem nagy formátumú államférfiú volt, dictatorként nem bohóckodott nyúlnak öltözve a munkát hátráltatva, hanem bátran a hadsereg élére állt, felvonult az aequusok ellen, legyőzte őket, majd miután diadalmenetben hazatért Rómába, 16 nap múltán lemondott dictatori tisztéről. Visszaadta a fascest, azaz a bárddal egybekötött vesszőnyalábot, hatalma szimbólumát, és szépen hazament folytatni a mezei munkát. 
Kihasználhatta volna a félévet arra, hogy vagyont szerezzen vagy leszámoljon az ellenfeleivel, de mint említettem, Cincinnatus államférfi volt, nem bűnöző.
De nem mondok igazat: Cincinnatus ha akart volna se szerezhetett volna vagyont, mert a rómaiak igen bölcsen megtiltották a dictatoroknak, hogy pénzügyekkel foglalkozzanak, vagyis az ókori római diktátor élet és halál ura volt, de az állami költségvetésbe semmilyen beleszólást nem engedtek neki.
