A karantén 35. napja, 2020. április 20., hétfő. Ma favágás – pontosabban fűrészelés – volt, és persze könyvpakolás a raktárban. Természetesen egyikkel se végeztem, a favágást 
az este rekesztette be, a pakolást a rengeteg könyv és persze az, hogy mindig a kezembe akad valami, amibe muszáj belelapozni. Most például Goldziher Ignác naplója.
Felütöm, és rögtön az első bejegyzés 1895. július 5-én így szól. “Még ma is követ a miniszteri majom pimasz arca, amellyel tegnap kajánul és gúnyosan fogadta volt az én üdvös javaslatomat, holott az európai hírt és elismerést szerezhetett volna számára. Mérföldnyire kerülni kell egy ilyen miniszteri szobát.” 
Olybá tűnik, hogy a helyzet 125 évvel ezelőtt is hasonló volt a maihoz, legalábbis Goldziher Ignác úgy tapasztalta, hogy a minisztériumi tisztségviselőknek nem érdemes még a közelébe se menni. Hogy ki volt a korabeli majom – ahogy tudósunk fogalmazott -, nem tudjuk, de hogy Goldziher Ignác ki volt, azt tudjuk ma is. Ez legyen a remény. Ezeknek a nevére se emlékszik már senki pár év múlva, de mondjuk az általuk gyalázott Esterházy Péterről és a többiekről fogjuk tudni, kicsodák voltak.
Goldziher különben azt is megírta, mit javasolt a minisztériumi majomnak: “itteni egyetemünkön helyet kellene kapniok az “iszlám intézményeiről” szóló módszeres előadásoknak, csupán azért is, mert a Monarchiában 506 000 mohamedán alattvaló él, és e sokaság intézményeit és művelődéstörténetét a magyar 
király minden művelt alattvalójának ismernie kellene.” Ziher, hogy Goldziher nem magához mérte az alattvalók műveltségét, mert ő igencsak kiemelkedett a kortársai közül, és a naplója szerint tudatában is volt ennek. Huszonévesen például Damaszkuszban és Kairóban járt, és mindenhol elkápráztatta az arabokat tökéletes nyelvtudásával, és a muszlim vallás alapos ismeretével.
Nem csak a közkeletűen használt arab nyelvet ismerte tökéletesen, de az irodalmi arabot és a nyelvjárásokat is, a szírek, egyiptomiak nem akarták elhinni, hogy ilyen létezik, úgy adták kézről kézre, előkelő házak vendége volt. 
Bejutott az iszlám tudósokhoz is, akiket azzal képesztett el, hogy rögtönzött kiselőadásokat tartott nekik bármiről, iszlám jogtörténetről vagy vallási kérdésekről egyaránt. Mert kivülről tudta a Koránt – ahogyan a Talmudot is, hiszen Goldziher zsidó volt -, még nem volt harmincéves, amikor már a sémi filológia nemzetközi hírű tekintélyének számított, tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Aztán szépen sorban tagjává választotta a cambridge-i, a berlini, a szentpétervári, a göttingeni, az amszterdami, a koppenhágai akadémia, akinek a zugligeti házába úgy zarándokoltak a világ orientalistái, mint a muszlim hívők Mekkába.
És akkor képzeljük el, hogy egy ilyen pali bekopog a minisztériumi semmirekellő szobájába, aki a bugyuta képével kineveti, mert bizonyára fel se fogja, mit beszél. Az ennek az országnak az egyik tragédiája, hogy mindig ilyen döntéshozókkal verte meg a sors, száz évekkel ezelőtt is, most is. 
Reggelig lehetne sorolni, hány nagyszerű magyart üldöztek el innen a felkent ostobák, belegondolni sem érdemes, hová juthatott volna hazánk, ha legjobbjaink itt maradnak.
Goldziherben is felmerült, hogy elmegy, a világ minden tudós társasága, intézménye tárt karokkal várta, mesés fizetéssel csábították, ő azonban megmaradt szerény budapesti katedráján, mert nem csak az iszlám világot szerette, hanem a hazáját is. De persze a sorsát nem kerülhette el, idős korában még megérte, hogy zsidósága miatt kipiszkálták az állásából. Kellett a széke valami turbómagyarnak.
