A karantén 36. napja, 2020. április 21., kedd. Ma a favágást kellett volna folytatni, de nem volt hozzá kedvünk. Erika kertészkedett, pizzát sütött, én pedig szokás szerint a könyveket rendezgettem. Tudom, hogy unalmas és nehezen hihető, de mégis azt kell mondjam, annyi könyv van, hogy rendet vágni közöttük sok időbe kerül.
És amint mondtam, mindig a kezembe akad valami érdekesség, ami lassítja a munkát. Ma három könyvet emelnék ki. Először is Mikszáth Kálmán kis könyvecskéjét Krúdy Kálmánról. Krúdy Kálmán a híres író, Krúdy Gyula nagyapjának a testvére volt, és híres betyár. Imádta a nőket, aki ha megjelent a losonci vásárban, a “formás, fehér lábú menyecskék” szaladtak szerteszét, mint “a megriasztott récék”.
A női nem dícséretének egy francia író külön könyvet szentelt, és a kezembe is akadt Stendhal A szerelemről című könyve. 400 oldalt írt róla, úgyhogy nehéz belőle bármit kiemelni, de ott kezdi, hogy négyféle szerelmet különböztet meg: szenvedélyest, kedvtelésből űzöttet, testit és hiúságból eredőt. 
Bár nem olvastam végig, csak úgy belelapoztam, de félretettem, mert remek olvasmány. Látszik, hogy Stendhal nagyon kedveli a témát, számos érdekességet említ, és persze sok jó tanáccsal is szolgál. Azt mondja például, hogy a nők alapvető tulajdonsága a versengő becsvágy, ezért ha megtetszik nekünk egy lány, akkor járunk el okosan, ha nem neki, hanem a barátnőjének csapjuk a szelet, mert ezt a másik nem tűrheti, és megadja nekünk magát akkor is, ha egyébként nem tenné.
Hogy ez most is így van-e, azt nem tudni, de egy másik megállapításán bizonyára túlhaladott az idő. Stendhal ugyanis a maga korában azt figyelte meg, hogy az okos férfiak általában csúnyák, a délceg legények pedig buták. A nők viszont sajnos sokkal szívesebben omlanak – akkor legalábbis még így volt – az üresfejű gárdisták karjaiba, s ez bizony aggodalomra ad okot az emberiség egészséges fejlődésére nézve. Még szerencse, hogy akad néhány olyan férfi, aki nemcsak fess ember, de művelt és szellemes is, mint például Stendhal maga.
Belelapoztam Veres Péter 1940-ben megjelent könyvébe is. Nagyon érdekeseket írt, de szemléletén és megállapításain jórészt már túlhaladott az idő. Egyet azonban nem lehet kétségbe vonni, Veres Péter nagyon szerette a hazáját és a népét. Minden során átsüt ez. És persze vannak örökbecsű mondatai is. Például ez: “Furcsa lett volna, ha a mi Zrinyink, Kölcseynk, Berzsenyink, Petőfink és Ady Endrénk, meg a többiek a hivatalos tudománytól avagy éppen az osztrák kamarilla cenzurahivatalától várták volna az elismertetésüket, mielőtt az egész magyarsághoz szólni merészeltek volna.”
Igaza van. Nem kell foglalkozni velük.
