Emigráns napló – 2022. június 19., vasárnap
Hírét vettem, hogy egyelőre óriási bukás a Hosszú Katinkáról készített film: az 560 millió forintból készült remekmű eleddig 10,6 millió forint bevételt termelt, és bár több mint félszáz moziban vetítették, mindössze 18 ezer embert érdekelt.
Én azon csodálkozom, hogy egyesek ezen csodálkoznak. Hosszú Katinka ugyanis lehetett volna a nemzet ikonja, tehetsége, kitartása, szorgalma és elért világraszóló sikerei eredményeként a magyarság egyöntetűen becsült sportolója, a nemzet egészének szeretve tisztelt példaképe. De ő úgy tartotta jónak, hogy a választások után a nyilvánosság elé tárta önfeledt örömét, hogy ismét a diktátor szerezte meg a teljhatalmat, nem titkolta, mennyire kedvére való, hogy folytatódik Magyarországon a diktatúra.
Nincs ezzel semmi baj, mindenki közhírré teheti mennyire imádja a felcsúti embert, de persze akkor számolni kell vele, hogy a nemzet gondolkodó része nem akarja többé példaképének tekinteni. Aki – voltaképpen mindenféle kényszer nélkül – az önkényuralmi rendszer szekértolója lesz, az számoljon vele, hogy a demokrácia hívei attól fogva nem becsülik semmire. Így azután a róla készült film csak és kizárólag a diktatúra támogatóinak érdeklődésére tarthat számot.
És itt el is érkeztünk az ominózus filmhez, sőt, ennek apropóján kicsit távolabb is lehet tekinteni. A diktatúra számomra rejtélyes módon nem látja, hogy a kultúrát nem fogja tudni uralni. Azért meglepő ez, mert különben remekül felmérik, hogy milyen károkat kell okozniuk a magyar társadalomban, hogy biztosítsák a hatalmukat. Valahogy a kultúra idegen tőlük. Pedig annyi példa van már előttük, hogy levonhatnák a következtetést.
Az állampárt szavazóbázisa az egyébként is buta, műveletlen, befolyásolható tömeg, a rezsim sokat is tesz azért, hogy ez így legyen, és még véletlenül se javuljon a helyzet. Tűzzel-vassal üldözi az oktatást, az igazi kultúrát, a szabad művészeteket, mindent, ami gondolkodó embereket eredményezne, számára az a jó, ha a nép minél nagyobb hányada sötét, mint az éjszaka. De akkor felvetődik a kérdés, miért akarják ezt a buta tömeget valamiféle kultúrával mégis ellátni? Hiábavaló próbálkozás, fából vaskarika. Színielőadásokat, filmeket csinálnak nekik, könyveket, újságokat adnak ki, de ezek alig érdekelnek valakit. Nincsenek nézők az állampári vezetésű kurzusszínházakban, nem nézik a filmjeiket, az újságjaik állami támogatás nélkül meghalnának, és néhány tévéjük még ennek ellenére is kimúlik.
Én azt nem értem, miért erőlködnek, pláne nem értem, miért csodálkoznak ezen egyesek? A diktátor szavazói nem járnak színházba, moziba, nem olvasnak újságot, nem tájékozódnak, nem érdekli őket semmi, soha nem hallottak Márairól vagy Kocsis Zoltánról, éppen ezért szavaznak az önkényuralomra. Felfoghatatlan nekem, miért erőlködik hatalom? A félkegyelmű szavazótáboruknak elég lenne Győzike és Kis Grófó, őket kéne nyomniuk. Talán.
