Emigráns napló – 2024. január 3., szerda
Elolvastam egyik új szerzeményemet, Edward. J. Watts Róma című könyvét, amely nem zárul le az ókori Róma hagyományos végével, 476-tal, hanem szinte napjainkig követi nyomon Róma, majd a Pápai Állam, illetve a Német-római császárság, valamint Konstantinápoly, Bizánc történetét, a felemelkedő és hanyatló korszakok hullámzására koncentrálva. Bizánc kissé kiesik már az érdeklődési körömből, pedig izgalmas – és hosszú – korszak volt az is. Tele nagyszerű sikerekkel és borzalmas kudarcokkal, s persze jó és rossz uralkodók sorával.
A jó és sikeres császárok között tartják számon VII. Konsztantinoszt, aki 908-959 között uralkodott. Hosszan lehetne sorolni érdemeit, uralkodása alatt a birodalom ismét 
felvirágzott. A császár okos ember volt, tudta például, hogy hiába ő élet és halál ura, nem ért mindenhez, így azután „a legügyesebb, legrátermettebb tanácsadókat alkalmazta, kifizette a legjobb tanítókat, valamint állami pozíciót adott a legbölcsebb filozófusoknak és a legmeggyőzőbb erejű szónokoknak”. Mint minden igazi államférfi, a műveltség növelésében, az oktatás fejlesztésében látta országa szebb jövőjének biztosítékát, amint a korabeli krónikás írja: a tanítás terén megvalósított reformjai a fővárosba vonzották a tanítókat, akik „bölcsességükkel díszítették és gazdagították a Római Államot”. Hát valahogy így, nem minden uralkodó korlátolt zsarnok, álltak egykoron formátumos emberek is államok élén.
Konsztantinosz nem csak a kultúra, de az élet minden területén igyekezett bölcs intézkedésekkel népe javát szolgálni. „Úgy bánt alattvalóival, mint a fészke fölött lebegő sas, igyekezett keményen megbüntetni a korrupciót, továbbá megreformálta a vidéki életet azzal, hogy korlátozta a gazdagok lehetőségeit.” Manapság alig hihető, de egy idősek otthonát is építtetett – több mint ezer évvel ezelőtt – olyan vagyonból, amely egykor egy korrupt egyházi hivatalnoké volt. El se hiszi az ember.
Bizánc történetét alaposabban kellene megismernem nekem is, mert például egészen meglepő dolgokat fedez fel az ember. Eddig például úgy véltem, hogy az arab hódítás volt a legszörnyűbb csapás a keresztény Bizáncra nézve, ám ez közel sem így van. Bár eddig is tudtam, hogy a Szentföld visszahódítására verbuvált keresztes seregek nem voltak az erény bajnokai, de amit ebben a könyvben is olvastam egykorú beszámolókat idézve, az teljesen letaglózott.
A hit védelmére indult istenfélő keresztény harcosok olyan szörnyű vérengzéseket vittek végbe leginkább a szintén keresztények soraiban, hogy olvasni is nehéz a mészárlás részleteit. Ne is menjünk bele, legyen elég Nikétasz Khoniatész bizánci krónikást idézni, aki úgy jellemezte az öldöklést, hogy „a keresztesek rémtettei még Jeruzsálem arab meghódítását is mértéktartó eseménnyé teszik”.
A keresztesek vérfürdőjét csak az a mészárlás múlta felül, amikor 1527-ben a jámbor lutheránusok német és spanyol gonosztevők élén megrohamozták Rómát. „Kötelességem, mellyel a Német Birodalomnak tartozom, hogy a német nemzetet megszabadítsam a római zsarnokságtól” – mondta Luther a császárnak, és nem volt kímélet. A birodalmi seregek tíz napig tomboltak Rómában, s kegyetlenségük minden mértéken túltett. A szemtanú Paolo Giovo azt írta: „még sohasem volt tapasztalható nagyobb kegyetlenség sem a Mohamed szektájától fertőzött barbárok részéről, illetve semmilyen múltbeli ellenség vagy ellenfél részéről sem”.
