A karantén 41. napja, 2020. április 26., vasárnap. Ma nem történt semmi különös, pakolás, sétáltunk az erdőben, evés, pihenés, pakolgatás, olvasgatás. Nagyjából ahogy szoktuk.
Tegnap az ókori anyaságról írtam, de persze a szülői szerep nem csak régen volt más, mint manapság, mostanában is más a világ különböző tájain. Afrikában például egészen másként állnak hozzá a gyerekekhez, mint mifelénk.
A még törzsi közösségekben élő afrikai törzseknél az anyák csak addig nevelik igazán a gyerekeiket, amíg gondoskodni kell a megmaradásukról. Addig a hátukra kötve cipelik őket egy nagy kötényben. Ennek kanga a neve, innen van a kangaroo, azaz a kenguru szó is. Amint a gyerek megáll a saját lábán, vagyis járni tud, kicsapják a szabadba, és onnantól voltaképpen a törzs neveli, ha a gyerek rosszalkodik, attól kapja a fülest a piszok kölyök, aki felnőtt éppen arra jár, ezen nem akad fenn senki.
Azt ők is tudják persze, hogy a rokonházasság nem egészséges dolog, így ahogy a törzsek megkülönböztetik egymást, úgy a törzsön belül a nagycsaládok is. A megkülönböztetés legegyszerűbb formája a tetoválás, mert az az egész élet során megmarad. A gyerekek testén egészen kicsi korban kis vágásokat ejtenek, amiket aztán csak nagy sokára engednek behegedni, így a nyomuk egész életükben megmarad. A hegtetoválást feltűnő helyen ejtik, tehát vagy az arcon vagy a felsőtesten, mert Afrikában ugyebár félmeztelenül járnak, így a jelekből minden szembejövő olvasni tud.
A szülők pont úgy járnak el a gyerekekkel, mint a magyar parasztok jártak el a kiscsirkékkel, mindenki másik ujjpercét vágta le, innen tudták, melyik csirke kié. A családok apró eltérésekkel jelzik, hogy melyik gyerek tartozik vér szerint hozzájuk, mondjuk, ha a bal fülük alatti kis háromszög hosszabbik sarka az orruk felé mutat, akkor azok Kovácsék, ha a fülük felé, akkor Szabóék kölyke. Néha persze valamilyen szűk – de azért elég tág – családi esemény kapcsán össze kell trombitálni a gyerekeket is, és akkor kivált jó szolgálatot 
tesznek a tetoválások. Név szerint ki tudna annyi puját megjegyezni, ezért nem a nevüket kiabálják, hanem mondjuk a nagy esemény előtt Baloghék szétnéznek a faluban, és összefogdossák azokat a gyerekeket, akiknek a bal arcán a két háromszög alatt van egy kis négyzet, és máris együtt a szent család.
Manapság gyakran felmerül a kérdés véráztatta kicsiny hazánkban, a nők anyák legyenek-e, és otthon a gyermekneveléssel, a családgondozással foglalkozzanak-e vagy valósítsák-e meg önmagukat? Nos, ez nagyon modern és európai probléma. Afrikában a nők nem az önmegvalósításon törik a fejüket, hanem, hogy miként végezzenek a temérdek munkával, ami feladatul van szabva nekik.
Afrikában – különösen a vidéki Afrikában – csak és kizárólag a nők dolgoznak. Ők túrják a földet, ha erre a körülmények lehetőséget adnak, és ellátják a háztartás minden gondját. Afrikai pali például sosem mosogat, sőt, a vizet is a nők cipelik fel hozzá a folyóról. Természetesen a nők is főznek, arrafelé hobbiból se bográcsolnak a férfiak, jól is néznénk ki.
A gyereknevelés is a nők dolga, a kicsit is serdülő fiúk pátyolgatását ugyan némiképp átveszik az apukák, ami annyiban merül ki, hogy kicsapják őket az állatokhoz, és megtanítják őket a pásztorkodásra, és hogy hogyan másszanak fel a fára, ha jön az oroszlán. A feleségnek semmilyen tekintetben nincs szava otthon, ott az asszonynak sosem fájhat a feje, ha nem kívánja az urát, ha a papa újabb gyerekcsinálásba fog, bizony a menyecske gyorsan felkapja a kitenge alját, mielőtt csattan a pofon.
