A karantén 47. napja, 2020. május 2., szombat. A mai nap a készülődés jegyében telt, holnap ugyanis elhagyjuk az erdőszélt, és nagyjából egy hétre visszatérünk a nagyvárosba. Ennek több oka is van, a legfontosabb, hogy Gergő unokámnak kedden lesz a 
szülinapja, és mindenképpen meg akarom ölelni a drágát. A héten megnézem azt is, mi a helyzet a nagykereskedésekben, és elviszem a teherautót olajcserére. És ha minden igaz, jön hozzánk Nóri ottalvósra, talán két éjszakára is. Úgyhogy izgalmas napok elé nézünk.
Érdekes ez. Két hónappal ezelőtt egy ilyen heti program kirívóan semmitmondó lett volna, most pedig az ember egy olajcserét is különleges programnak tekint, és örömmel várja. Az unokák tekintetében különösen fájdalmas állapotokat teremtett a járvány. Mi ugyanis nagyon sok tekintetben szerencsés helyzetben vagyunk. Egyrészt nagyon jó viszonyban vagyunk a gyerekeinkkel és az unokáinkkal, másrészt mindannyian a közelünkben élnek, így a viszony nagyon szoros. Minden héten láttuk őket, gyakran aludtak nálunk, jártunk együtt vidékre, külföldre, részesei voltunk a hétköznapjaiknak, ünnepeiknek egyaránt. Ez szűnt meg hirtelen a karanténnal, és ezt viseljük a legnehezebben.
Úgyhogy Gergő szülinapján mindenképpen ott leszünk, és Nóri is újra nálunk aludhat végre. Ha nem is zökken még minden vissza a régi kerékvágásba, enyhül a szigor. Egy hét után vissza is térünk majd ide, természetközeli magányunkba, már legalábbis, ha visszaengednek majd.
Szóval a mai nap pakolgatással telt, nem is nagyon tudok mit írni. Sőt, azon is gondolkodom, hogy felfüggesztem ezt a naplót is. Mert ha valamelyest is normális életet lehet élni, akkor nincs értelme. Majd meglátom.
