Emigráns napló – 2022. június 22., szerda
Tegnap megnéztem Shakespeare Vízkeresztjének 1996-os filmes feldolgozását a jeles angol színházi rendező, Trevor Nunn rendezésében. Annak ellenére, hogy több kifogásom is volt, jól szórakoztam, de Shakespeare-t nehéz elrontani, ha a rendező nagyjából követi az eredeti szöveget és az író koncepcióját.
Shakespeare zseni volt, a nagy antik görög klasszikusokhoz mérhető, és a ma emberéhez közelebb is áll, már csak az idő miatt is. Shakespeare-t nagyon szeretem, minden műve egy csoda, akárhányszor olvassa vagy nézi az ember, mindig talál valamit, amire rácsodálkozik. És rendkívül rejtélyes, igazából sosem tudni, mi miért éppen úgy van a darabjaiban, ahogyan, de az biztos, ha másképpen lenne, rosszabb lenne, talán nem is működne az egész.
Shakespeare mindig ad valamit, amin rágódni lehet, még akkor is, ha már többször találkozott az ember a szóban forgó művével. Itt van most például a Vízkereszt. Elsőre könnyed vígjáték, amolyan „tévedések vígjátéka”, senki nem az, akinek hiszik, semmi nem úgy van, ahogy elsőre látszik. Most a történetet nem 
mesélem el, de a lényeg, hogy egy fiatal lány fiúnak adja ki magát, így szegődik el egy herceg udvarába, aki őt bízza meg azzal, hogy udvaroljon a nevében szíve hölgyének. A férfinak öltözött lány aztán egy-kettőre meghódítja a herceg szerelmének, Oliviának a szívét, de persze a néző tudja, hogy vakvágányra fut, hiszen a Cesario álnevet felvett fess fiú valójában lány, Viola.
A szituációból mindenféle mókás félreértések esnek, és több más szereplő is tévedés vagy szándékos csalás áldozata lesz, ám ami engem most elgondolkodtatott, az a darab vége. Feltűnik ugyanis Cesario/Viola halottnak hitt ikertestvére, akik egyforma öltözetben úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, így azután kiderül a turpisság. Olivia még abban a hiszemben, hogy Cesarióhoz megy feleségül, egybekel a lány előkerült testvérével, gondolkodás nélkül túllépve azon, hogy eladdig Cesario – tehát Viola – határozottan visszautasította.
Még nagyobb csavar – igazi Shakespeare-i rejtély -, hogy a herceg, aki addig halálosan szerelmes volt Oliviába, amint megtudja, hogy imádott hölgye máshoz ment feleségül, egyszerűen átlép ezen, mintha sose szerette volna, és azon nyomban elveszi Violát, akit eladdig fiúnak hitt, és semmiféle gyöngéd érzelmet nem mutatott iránta. A való életben nehezen elképzelhető szituáció mind a kettő, de Shakespeare-nél mégis hihető, sőt, a végén teljesen nyilvánvaló, hogy nem is történhetett másként.
Most már ami a filmet illeti, utánanéztem, és azt olvastam, a rendező hatalmas szervezőmunkával is évekig várt arra, hogy azokkal a szereplőkkel forgathasson, akiket elképzelt. Nem választott rosszul, Helena Bonham Carter Olivia szerepében telitalálat. Mint ahogy Böffen Tóbiást is kiválóan alakítja Mel Smith. Az udvari bolondot a kesernyés Ben Kingsley formálja meg, csodálatosan. Azt azonban nem értem, hogy Malvoliót miért Nigel Hawthorne-ra bízta. Rendkívül zavaró volt, mert bár Nigel Hawthorne egészen kiváló színész, kifogástalanul játszott most is, ebben a szerepben azonban mégis hiteltelen. A történet szerint ugyanis Malvolio, Olivia udvarmestere egy törekvő karrierista, akit azzal csapnak be, hogy az úrnője titkon szerelmes belé. Malvolio abban hiszemben, hogy nemsokára ő lesz a grófnő férje, már azt tervezi, hogyan fog kitolni mostani társaival. Malvolio gátlástalan, de nem buta, és a shakespeare-i szituációban könnyen el is lenne képzelhető, hogy Olivia megszereti, tehát 
Malvolio a darab szerint simán elhiheti azt, amivel becsapják.
Nigel Hawthorne azonban a forgatás idején 67 éves volt, és látszik is annyinak. Így azonban hiteltelen az egész. Egy 67 éves férfi már nem nagyon tűz ki ilyesfajta célokat magának, azt pedig pláne nehéz a nézőnek elhinnie, hogy egy hetvenhez közeli Malvoliót be lehet csapni azzal, hogy szerelmes belé egy 30 éves – és a filmben még annyinak se kinéző -, tűzrőlpattant Olivia. Hogy Trevor Nunn miért nem gondolta ezt végig, arról fogalmam sincs.
