A karantén 30. napja, 2020. április 15., szerda. Ma sokkal jobb volt. Még nem az igazi, de jó úton haladok. Úgyhogy kicsit barkácsoltunk is. Megcsináltuk például a hátsó kertkaput, amit bedöntöttek a vaddisznók.
Említettem már, hogy itt az erdőszélen – majdnem a közepén – nagy a vadjárás, mert a határsávot az elmúlt rendszerben évtizedekig nem bolygatták. Az egyik képen látszik a határkő is, aminek most nincs jelentősége, de egykoron nagyon is volt, géppisztolyos járőrök sétálgattak a kerítés mellett. De ez volt az egyetlen emberi mozgás, a gazdasági tevékenység tilos volt, úgyhogy a vadak háborítatlanul éltek itt nagyon sokáig. Illetve élnek most is, mert nem nagyon hederítenek ránk, a vaddisznók békésen túrkálnak a kerítés mellett, és ha nem vagyunk itt, be is jönnek.
Úgyhogy rendbehoztuk a kertkaput, ami azért nem lett mestermunka, de a célnak megfelel, ráadásul nem is lehetne úgy megcsinálni, hogy valóban védjen, ha a vaddisznó be akar jönni, bejön bármilyen kapun. Vagy alátúr a drótkerítésnek, és bejön ott. Úgyhogy nincs értelme nagyobb energiát fektetni a védekezésbe.
Visszatettük a fa köré a padot is. A füleki fatelepen csináltattuk még évekkel ezelőtt, van benne anyag rendesen, Szlovákiában ugyebár a fával nem spórolnak, úgyhogy nekünk szinte minden fa tárgyunk vagy építményünk Fülekről való. Tényleg, be is kéne már nézni, mi van velük. Régebben heti látogatók voltunk, a tulajjal, Schneiderrel egyébként is gyakran összefutottam korábban, még a falunapon is. Régen láttam, remélem nincs baja. 
Füleket különben nagyon szeretem, kisváros, ismerek egy csomó embert, nemigen tudok végigmenni a főutcán, hogy ne találkozzak ismerőssel.
Néhány antikvár könyvet is elpakoltam. Kezembe került például a jelentős jugoszláv író, Branko Copic A nyolcadik offenzíva című könyve. Már említettem, hogy szeretem a délszláv irodalmat, úgyhogy alaposabban belelapoztam, mint a többibe szoktam. Mostanában kedvelem azokat a könyveket, amik a szocializmus évtizedeiben, a kádári – vagy a husáki, ez esetben a titói – diktatúra idejében íródtak, valahogy olyan ismerősek.
Itt van például Copic regénye. Arról szól, hogy a II. világháború után a titói szocialista Jugoszláviában az egykori partizánokat a párt fontos posztokra állította. Tanulatlan, 
műveletlen emberekből lettek gyárigazgatók, miniszterek, mindenféle vezetők, nem számított a hozzáértés, egyedül a párthűség volt a fontos. De ez persze nem csak Jugoszláviában volt így, ez történt Magyarországon és minden szocialista országban is.
Tudom, hogy ez a mai fiataloknak hihetetlen, de akkoriban minden vezető beosztásban lelkes, de tehetségtelen, buta ember osztotta az észt párttagkönyvvel a zsebében. De jó, hogy már elmúltak ezek az idők.
