A karantén 40. napja, 2020. április 25., szombat. Ahogyan tegnap írtam, itt volt a legkisebb unokám, Nóri. Három unokám van – a két fiú Dávid és Gergő -, és kimondhatatlanul imádom őket. Mint ahogyan nagyon szeretem a gyerekeimet is. 
Gondolom, így van ezzel a többi nagyszülő, szülő is. Bizonyára van kivétel, de én közelebbi és távolabbi rokonságomban, ismeretségi körömben csak olyan embereket ismerek, akik imádják a gyerekeiket, unokáikat. Gyakran eszembe jut, így volt-e ez mindig?
Nem. A szülői szeretet ezen hőfoka a modern kor terméke. Feltételezhető persze, hogy már az ősember is szerette valamelyest a gyerekét, de az ilyen fokú szeretet talán ha kétszáz éves. Lehetne sorolni a példákat napestig a lelketlen szülőkre, felemlítve a hatalomféltésben a saját fiaikat megölő királyoktól kezdve mondjuk Mária Lujzáig, Napoleon feleségéig, akinek súlyosan beteg gyereke csak azért kapott némi ellátást, mert a császárné kihívta az állatorvost a kutyájához, mert megcsípte egy darázs. Az állatorvos pedig, ha már ott volt megnézte a kis Sasfiókot is.
De fókuszáljunk az ókorra, amit jobban ismerek. Nagyon sok ókori könyvet olvastam, de a manapság ismert szülői szeretetre kevés példát találtam. Sosem értettem például a spártai édesanyákat, akik a híres vagy pajzzsal, vagy pajzson búcsúszavakkal engedték el a háborúba fiaikat, vagyis vagy diadalmasan, pajzzsal a kezükben térjenek haza, vagy inkább holtan hozzák haza a testüket pajzson. Hát milyen anya az ilyen? Melyik háború ér meg egy gyermekhalált.
Sokféle racionális magyarázat lehet a szülői szeretet hiányára, a legkézenfekvőbb természetesen a rendkívül magas gyermekhalandóság. Talán a szülői szív a kérges külsővel védekezett a halál ellen, a kicsiket nem is akarták nagyon megszeretni, míg nem volt biztos, hogy megmaradnak. Manapság egy anya egy életre belebetegszik gyerekének az elvesztésébe, ám az ókorban simán túlléptek ezen. Más volt a hozzáállás a gyerekekhez is. A fiúk közül a legidősebb örökölte a vagyont, a többi fiú csak nyűg volt, a lányok még inkább, mert hozományt kellett adni velük, amikor férjhez mentek. A középkorban a gyerekek amolyan házicselédek voltak, de az ókorban olcsóbb volt egy rabszolgagyereket venni, mint saját gyerekkel megoldani a ház körüli teendőket.
Az ókori Görögországban is, de Rómában még inkább nagy becsben állt ugyanakkor a ház asszonya. Ő szimbolizálta az erényt, a családi békét, a megbízhatóságot, az otthon melegét. A római feleséget mint az erkölcs megtestesülését állították a nép elé, jó példa erre Augustus császár felesége, Lívia. Augustus annyira magasztalta a régi erkölcsös életet, hogy saját egyetlen gyermekét, Juliát erkölcstelen életmódja miatt még száműzte is. De az ideális római asszony elsősorban nem jó anya, hanem hű, gondos feleség volt. Tehát nem szülői, hanem házastársi szerepét hangsúlyozták, ha a férjének ideális felesége volt, senki nem hányta a szemére, ha rossz anya volt.
Talán egyetlen, minden korabeli római által ismert ellenpélda volt, a Gracchusok anyja, a legendás hadvezér, Scipio Africanus, Hannibal legyőzőjének a lánya, Cornelia. Cornelia 18 évesen lett a nála 27 évvel idősebb Tiberius Sempronius Gracchus felesége, húsz évig éltek együtt, és az asszony ezalatt pontosan egytucat gyermeket szült. A 12 gyerek közül mindössze három érte meg a felnőttkort – jó példa ez a fent említett óriási gyermekhalandóságra is -, pedig a híres család házában a kicsik a kor leggondosabb nevelésében, ápolásában részesültek. Cornelia mindig éppen annyi gyerekének volt szerető, gondos anyja, amennyi élt. A meghaltaktól szépen elbúcsúzott, és nevelte a többit.
Mint az eszményi római feleség és anya élő megtestesülése maradt özvegyen harmincas éveinek derekán, kicsit közelebb a negyvenhez. Azonnal kérők hada sorakozott fel az ajtaja előtt. Hiszen nem csak legendásan hű feleség és gondos anya volt, de tucatnyi szülése bizonyítékul szolgált termékenységére is, ami akkoriban alapvető szempont volt a feleségválasztáskor. Ráadásul Cornelia hatalmas vagyonon ült, amit mindenre inkább költött, mint magára. Egyszer meg is kérdezték tőle, miért jár olyan egyszerűen, minden cicoma, ékszer nélkül, mire a két fiára mutatott, mondván: ők az én kincseim. A kérők között nem csak a római patrícius családok színe-virágai voltak, de az éppen uralkodó egyiptomi fáraó, VIII. Ptolemaiosz is. Cornelia azonban mindenkit kikosarazott, sosem ment újra férjhez, életét a gyermekeinek szentelte.
És ez a csodás édesanya tragédiák sorát szenvedte el. Az iskolában ma is tanítják a diákoknak a két Gracchus sorsát, előbb Cornelia nagyobbik fiát, Tiberius Gracchust ölték meg, majd Gaius Gracchusszal végeztek – ő biztos halála előtt öngyilkos lett -, levágott fejével a senatusban gúnyolódtak. Cornelia két imádott fia szörnyű halála után sem roppant össze, még élt lánya, Sempronia, és az éltette, hogy fel kell nevelnie unokáját, Gaius Gracchus lányát, a kis Semproniát.
A római anya mintaképe végül kilencven évet élt, több mint fél évszázadot özvegyen, 12 gyermeke közül 11-et eltemetve. Alakja a későbbi ókori Rómában legendává vált, a nők nehéz döntési helyzetükben századok múltán is azt emlegették: mit tenne ebben a helyzetben Cornelia? De a neve máig nem ment feledésbe, számos festmény örökíti meg, és például az ohioi Columbusban ma is szobra áll, híres mondásával angolul: These are my jewels.
