A karantén 44. napja, 2020. április 29., szerda. Ma az oktatás volt a téma nálunk, az apropóját most nem részletezem. A mai magyar oktatásról rendkívül lesújtó a véleményem.
De kezdjük a kedvencemnél, az ókornál. Mivel az ókori Görögországban és Rómában nem volt a mai értelemben vett hivatalos oktatási rendszer, az átlagember hajlamos azt hinni, hogy az ókori emberek buták, tanulatlanok, műveletlenek voltak. De ez nem igaz. Sőt. Az ókori emberek valamilyen rejtélyes okból kifolyólag sokkal jobb értelmi képességekkel rendelkeztek, mint az utánuk következő évszázadok emberei, a maiakat is beleértve. Írtam már itt is, hogy ha mondjuk Arisztotelész vagy Thalész a mai kor technikai lehetőségeinek a birtokában lett volna, elképzelhetetlen csodát alkottak volna – nem mintha életművük így is bármi kifogás alá eshetne. És az ókorban is úgy volt, mint manapság, a gondolkodók, az alkotók elődeik eredményeit megismerve, tudását elsajátítva csináltak új dolgokat, a korábbi ismereteket pedig csak tanulással lehetett elsajátítani.
Azon most lépjünk túl, hogy az elit Platón Akadémiáján vagy Arisztotelész Lükeionjában – tehát a Líceumban – tanult, inkább arról ejtsünk szót, hogy az átlag görög vagy római milyen tanulásban részesült. Mind a görögöknél, mind a rómaiaknál az oktatás magánkézben volt, és a szülőkre volt bízva, gyermekeiket milyen színvonalú oktatásban részesítik. Ennek részleteibe most szintén ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy a korabeli közember is műveltebb volt a kor szintjén, mint a mai. Vegyük csak azt, hogy egy átlag görög rendszeresen járt színházba, és Szophoklész tragédiáit – amiket most tudós elmék elemeznek nagy bőszen – simán megértette mindenki. Rómában nagyjából minden ember tudott görögül is, oly annyira, hogy bírósági tárgyalások két nyelven folytak, latinul kérdezték a tolvajt, aki görögül válaszolt, aztán a vádló görögül mondta el a vádbeszédét, amire a védő latinul válaszolt. Már irtam arról is, hogy vidéki római kocsmák falán karikaturákon gúnyolódtak 2-300 évvel azelőtt élt filozófusokon – görögül. És mindenki értette.
Az oktatást aztán megkaparintotta a katolikus egyház, ami egyrészt biztosította az oktatás magas színvonalát egy rendkívül szűk réteg számára, a népesség döntő többségét pedig direkte teljes tudatlanságban tartotta, hogy uralkodhasson felette. Nagyjából ez van nálunk most is. Véleményem szerint a magyar oktatás helyzete katasztrofális, és bár én ezt eddig is tudtam, most, a vírus teljesen nyilvánvalóvá tette.
Kiderült ugyanis, hogy az agyonszabályozott, végletekig strukturált és szigorúan felügyelt oktatás két nap alatt összeomlott. Ám a romjain azonnal újjáéledt egy olyan oktatás, amilyennek valójában lennie kéne. Ehhez azonban igazi pedagógusokra van szükség, és nem a léhűtők seregére. A járvány teljesen bizonyossá tette, hogy az oktatásirányítás mai formájára semmi szükség, minden sokkal jobban megy nélkülük. Ezt persze ők is látják, ezért aztán a minisztériumi semmirekellők hada, a fenntartó intézmények aktakukac hivatalnokai vért izzadva próbálnak idiótábbnál bugyutább intézkedéseket megfogalmazni, ezzel szeretnék ugyanis bizonyítani, hogy fontosak, nélkülük nem működne semmi. De már egy kisiskolás is kineveti őket, hiszen nyilvánvaló, hogy semmi szükség rájuk.
A tanfelügyelők, oktatási osztályvezetők meg hasonló felesleges bürokraták próbálnak erőlködni, hogy elhitessék önnön fontosságukat, mivel azonban nem értenek semmihez, tudatlanságukat erőszakossággal kompenzálják. És minél magasabbra megyünk, annál rosszabb a helyzet. Mert egy iskolaigazgató kiválasztásakor nagynéha még szempont a hozzáértés, de a kerületi fenntartó osztályvezetője már politikai kinevezett, a polgármester unokahúga vagy más idióta rokon. Az ő felettese már eleve nem lehet szakember, s mire eljutunk az oktatás tényleges irányításához, már teljesen inkompetens emberek markában van az egész.
Békeidőben, rendes ügymenetben is teljesen nyilvánvaló ez, ám ilyen rendkívüli helyzetben még inkább kiderül, hogy az lenne a legjobb, ha ezek nem szólnának bele semmibe, mert ha segíteni nem tudnak, legalább ne akadályozzák a munkát. Erre persze semmi remény, hiszen az úgy van az élet minden területén, hogy a legbutább a leghangosabb. Ezért aztán a magukat döntéshozó helyzetben látók intézkednek, pecsételnek, egyik rendeletet adják ki a másik utasítás után, de én még nem találkoztam értelmes intézkedéssel.
Normális országban abban lehetne bízni, ha már a vírus ilyen helyzetbe hozta az oktatást, és kiderült, mi volt a baja, a kórság elmúltával változtatni fognak rajta. De itt persze nem fognak. Minden visszaáll majd a régi rendszerbe, visszahozzák a kötelező tanterveket, az 
egyetlen tankönyvet, amiből tanítani lehet, megint pöffeszkedni fognak az idétlen tanfelügyelők, megint lecsúszott műkörmösök fogják megszabni, hogy mit tanítson egy egyetemi adjunktus.
Egyedül abban lehet bízni, hogy a diákok lesajnálják az egész bagázst, ha szükségét érzik, megtanulják maguk, amire szükségük lesz az életben. De pedagógusnak nem mennek. Mert bár most kiderült, hogy az ország, a nemzet a pedagógusok, az orvosok, az ápolók munkájától függ, éppen ezért őket fogják legelőször ismét megalázni, amint visszatér az ország a “rendes kerékvágásba”.
