A karantén 43. napja, 2020. április 28., kedd. Ma nagy kalandban volt részem. Lementem a határra, mert ki kellett cserélni egy-egy csomagot az egyik üzleti partnerrel. 
Nagy logisztikát igényelt, és nem volt biztos a siker. A határ tele volt rendőrrel, két szlovák autó, vagy hat rendőrrel és három magyar autó, legalább nyolc fővel. Sosem láttam a határon ennyi egyenruhást, még akkor sem, amikor annak idején határellenőrzés volt.
A határt hivatalosan egyikünk se léphette át, de a szlovák rendőrök megengedték, hogy kicseréljük a csomagokat, kaptunk rá öt percet. Igen ám, de nekem úgy tűnt, hogy a magyarok nem értesültek a szlovákok engedékenységéről, így amikor elindult az autó felé az egyik rendőr, bizony gyorsabban vert a szívem. Mondtam később Erikának, évtizedek óta nem volt ilyen rossz érzésem, nem is emlékszem már, milyen volt, amikor az osztrák határon állandó frászban volt az ember. Most ismét átéltem valami hasonlót, nem volt jó érzés. Végül sikerült kimagyarázni a dolgot, úgyhogy mindketten békében hazatérhettünk.
Tegnap a kerékről írtam pár mondatot, s már akkor eszemben volt, hogy megemlítek még valamit, de már így is hosszúra sikeredett a poszt. Most viszont pótolom. A kerék szó természetesen a kerek szóból ered, ami nagyon régi magyar kifejezés. Érdekes módon azonban a kör ma mégis ö-vel van és nem e-vel. Tehát nem ker, hanem kör. Miért van ez? Nos, az egész egy bizonyos Dugonics András nevű írónak köszönhető, aki egy dalmát származású kereskedőcsalád sarja volt, Szegeden született, és imádta a várost. Neki köszönhető a “Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza” formában rögzült mondás, ő mondogatta ugyanis tanítványainak, hogy “Mindaddig nem lösztök igazi magyar embörök, amíg Szögedön a Tiszából legalább egy pohár vizet mög nem isztok”. Jellegzetes szögedi tájszólásban beszélt, sőt élete fő művében, az Etelka című regényben is szögediesen beszéltette a honfoglaló magyarokat.
Közismert, hogy az Etelka az első magyar regény, azt azonban talán kevesebben tudják, hogy Etelka név korábban nem létezett, Dugonics találta ki. Egyébként is számos újítás fűződik a nevéhez a magyar nyelvben, híres matematikai könyvében például számos latin kifejezésnek talált ki magyar megfelelőt, s a diákok manapság azért nem kert, hanem kört, és azért nem derékszeget, hanem derékszöget tanulnak, mert a szavakat megalkotó Dugonics még a matematikai szakkifejezések terén is ragaszkodott a szívének oly kedves szögedi kiejtéshez.
Egyébiránt a nyelvek fejlődése, változása teljesen spontán, abba beavatkozni nagyon kivételes dolog, és nem mindig jár sikerrel. Nálunk a nyelvújítás kora volt ilyen különleges alkalom, amikor egyrészt a sok idegen kifejezésnek próbáltak magyar nevet kitalálni, másrészt a tudományos kifejezések latin megnevezését akarták 
magyar szavakkal pótolni. Az egyik leglelkesebb nyelvújító a Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály és sógora, Diószegi Sámuel volt, akik a botanika terén fogtak magyarításba. Felemás eredménnyel, hiszen a növénynevek magyarítása nem mindig sikerült tökéletesre, a szirmanyúlt, a magiszák, vagy a türempikk elnevezés végül nem honosodott meg nyelvünkben. Ma is használatos azonban a szirom, a hímpor, a bibe és a porzó kifejezés, amelyeket szintén ők találtak ki, de nekik köszönhetők olyan “nyelvi költemények” is, mint a gólyahír és a nőszirom.
Munkájuk eredményeként adták ki a Magyar Fűvészkönyvet, amely nemcsak a hazai botanika történetében jelentett mérföldkövet, de a magyar nyelv fejlődése szempontjából is felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt. 
Mi sem természetesebb tehát, hogy munkájuk visszhangtalan maradt, a kinyomtatott példányok zömét az egerek rágták meg Diószegi pincéjében.
Ma az RTL Klubon véletlen belefutottunk egy riportfilmbe, ami olyan magyarokról szólt, akik külföldön próbáltak szerencsét. Mind elégedetten nyilatkozott, egyik se akar visszajönni. Nem csoda, már Diószegi idejében is ilyen állapotok uralkodtak idehaza, s a helyzet azóta se változott.
