A karantén 45. napja, 2020. április 30., csütörtök. Visszatérve a tegnapi témára, az oktatás színvonalának csökkenése évtizedek óta tart, és nem is lenne érdekes az oktatáspolitika jelenlegi gyászos volta, ha az eredmény nem olyan lenne, amilyen. Száz évvel ezelőtt egy érettségizett diák legalább latinul tudott, de az a nemzedék már kihalt, s manapság a magyar lakosság fájdalmasan nagy része egész egyszerűen műveletlennek mondható.
Szokás a tévékben, hogy nagy ünnepek, évfordulók előtt kimennek az emberek közé, megkérdezni, mit tudnak róla. Biztosan sokan láttak már ilyen riportot, tehát bizonyíthatják, hogy szinte semmit. A “Mit ünneplünk Húsvétkor?” kérdésre 10 emberből 7 nem tud válaszolni, és nagyon büszkén vágja rá egy járókelő, a “miként halt meg Petőfi?” kérdésre, hogy elesett az 56-os forradalomban. Ezért kár volt 12 évig iskolába járni. Emlékszem, megkérdeztek két lányt, akik éppen egyik egyetemünkre igyekeztek, melyik tenger mossa Csehország partjait, és nagy vita bontakozott ki közöttük, hogy a Balti- vagy az Északi-tenger a helyes válasz. Ők fogják vezetni az országot pár év múlva. Katasztrófa.
Egyébként azt hiszem a riporter éppen azért ezt kérdezte tőlük, mert tudja, hogy a cseh tenger világszerte ismert, legendás tévedés. William Shakespeare követte el, aki a Téli rege című darabjában írt a cseh tengerről. Hogy miért, rejtély. De maga Shakespeare is a világirodalom egyik legrejtélyesebb alakja.
Nem kétséges, hogy William Shakespeare a világirodalom talán legnagyobb írója volt, ezt még én, aki az ókor elfogult rajongója vagyok, is elismerem, én magam is Szophoklésszel egy sorban emlegetem. Petőfi szerint Shakespeare “egymaga fele a Teremtésnek”, úgyhogy nagyságát nemigen vonja kétségbe senki. De már életében szép sikereket aratott, 37 színdarabot írt – azzal büszkélkedem, hogy olvastam valamennyit -, és szinte mindegyik siker lett, kisebb vagyont keresett velük. Feltételezhetnénk tehát, hogy már életében nagy hírre jutott, és erről dokumentumok sora szolgál bizonyítékul. De nem.
Shakespeare egy már viszonylag jól dokumentált korban élt, abból az időből nagyon sok írásos dokumentum maradt fenn, levelek, hivatalos iratok, naplók, mindenféle beszámolók, feljegyzések, számlák, egyebek. Így azután az akkoriban élt híres emberek életét jól ismerjük. Shakespeare kortársával, a szintén színész és drámaíró Ben Jonsonnal kapcsolatban egész sor dokumentum maradt ránk, ám Shakespeare mintha nem is létezett volna. Egyetlen naplóban nem szerepel a neve, nem maradt ránk általa írt vagy hozzá címzett levél, soha senki nem említette meg, hogy találkozott vele, vagy legalább látta volt London utcáin, ahol két évtizeden át élt. Az említett Ben Jonsonról sokan feljegyezték, hogy összefutottak vele, de Shakespeare-rel nem futott össze soha senki.
A világirodalom leghíresebb drámaírójától nem maradt fenn egyetlen sor sem, nincsenek kéziratai, levelei, semmi, amit ő írt volna, egyetlen kivétellel, a végrendeletével. De Shakespeare végrendelete is kész rejtély. Mindenről részletesen rendelkezett, vagyona nagy részét legidősebb lánya, Sus
anna kapta, ám műveiről egyetlen sort sem írt. Pedig már akkoriban is létezett szerzői jog, tehát egy sikeres író, költő művei után az örökösök pénzt kaptak, és ugyebár Shakespeare – mint említettem – 37 művet írt, és több nem is jelent meg nyomtatásban az életében.De ezek kiadásáról sem rendelkezett, egyáltalán, egyetlen szóval sem említi, hogy írt volna valamit. Közbevetőleg: az is nagyon furcsa, hogy Shakespeare, aki az írásból élt, a saját gyerekeit nem tanította meg írni-olvasni, úgyhogy gyerekei nem tudták elolvasni a Hamletet vagy a Lear királyt.
Mindezen rejtélyek persze évszázadok óta foglalkoztatják az utókort, könyvek ezreit írták már róla. Kézenfekvő és régi felvetés, hogy azért nem rendelkezett művei sorsáról a végrendeletében, mert nem ő volt a jogtulajdonos, vagyis a neki tulajdonított műveket nem ő írta. Erősíti ezt az is, hogy Shakespeare művei – különösen a királydrámák – az arisztokrácia, az udvari titkok és praktikák oly mértékű ismeretéről árulkodik, hogy azt nem lehet egy egyszerű színésznek tulajdonítani. A királydrámák szerzője nem csak az angol történelmet ismerte jól, de bennfentes információknak is a birtokában volt. Ezért aztán hamar felmerült, hogy Shakespeare műveit valójában egy főrangú arisztokrata írta, aki azonban nem adhatta ki a drámákat a saját neve alatt. És nehogy lebukjon, egyes műveiben direkt hibákat vétett, hiszen egy csepűrágó színészről mindenki feltételezhette, nem tudja, hogy Csehországban nincs tenger, ám egy angol főnemes bizonyosan tudta.
Edward de Vere
Nem mintha számítana, de én magam is úgy vélem, nem a londoni színész írta Shakespeare műveit. De akkor kicsoda? Ezen is évszázadok óta megy a polémia. Sokaknak feltűnt, hogy sok Shakespeare-darab játszódik Itáliában – talán legnépszerűbb műve, a Romeo és Julia is -, úgyhogy a valódi Shakespeare olasz volt. Konkrét nevek is felmerültek, például Edward de Vere, Oxford grófja vagy a szintén híres drámaíró, Christopher Marlowe. A legesélyesebb azonban – én is erre hajlok – Sir Francis Bacon, I. Erzsébet királynő lordkancellárja, aki rendkívüli műveltségű filozófus volt, nem csak bejáratos az udvarba, de nagyhatalmú, befolyásos államférfi, minden államtitkok tudója.
Francis Bacon
A Bacon melletti legsúlyosabb érv azonban magánéleti. Köztudott, hogy Shakespeare neve alatt nem csak színdarabok maradtak fenn, hanem 154 csodálatos szonett is. “Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek” – kezdi híres 75. szonettjét, amit sokan hallottak már, s talán arra is emlékeznek, hogy sok szonettben feltűnik a rejtélyes “fekete hölgy”, akiről azt feltételezik – bizonyára joggal -, hogy nem nő, hanem férfi volt. Tehát a gyönyörű szerelmes verseket a szerző férfinak írta. Shakespeare azonban nem volt homoszexuális, Francis Bacon azonban az volt. Márpedig ha a szonettek és a színművek szerzője azonos, és a verseket Bacon írta, akkor őt kell keresnünk a Shakespeare-darabok mögött is.
Nem akarom elvenni senki kedvét így a végén, de nem tudjuk az igazságot, és bizonyára nem is fogjuk megtudni soha. De akárhogy is van, adjunk igazat a néhai Hegedűs Géza bácsinak, miszerint annyi bizonyos, hogy élt egy ember, aki megírta azokat a zseniális drámákat, s amíg nem tudunk biztosat, hívjuk William Shakespeare-nek!
